.

Kilépsz e létből, egyenetlen az, ami
Rád dől…
Hagyod a mást, a másikat, hiány csak
Őt kínozza… elhagytad…
Léted kivirul, minden mi volt, van, s
Lesz, előtted kitárul… 

De, vajon
mért nem érzel hiányt, fájdalmat?
Mikor könnyeit hullatja mozdulatlan
Tested felett, s a szíve kettészakad?…

Az utca kövén

Sötét hajnal volt, de már megállt az első busz…
Sanyi a másik oldalára fordult, magára húzta a paplant, próbált aludni még egy kicsit. Nem sietett sehova…
Milyen hideg van ma reggel, gondolta magában, lehelete az arcára fagyott, kinyitotta a szemét, most vette észre, hogy esett egy kis hó az éjjel, belepte a takaróját is. Felült, lerázta a havat magáról, furcsának találta, hogy érzi a hideget ismét, pedig már évek óta észre sem vette…
Ma reggel nosztalgikus hangulatba került, ismét érezte a hideget, az jó jel! Talán ma történik valami jó, valami más, mint eddig…
Körülnézett, még égtek a lámpák, még világítottak a kirakatok, az emberek lassan ébredeztek, megindult a nagyvárosi forgatag. Sok mindent látott innen a földről, az utca kövéről, hiszen évek óta itt dekkolt, ebben a buszmegállóban, a hipermarket egyik ablakánál, éppen a telefonfülke védelmében.
Igen, lomtalanításnál találta a takarókat, a rongyokat, amibe burkolta testét, lomtalanításnál találta a ruhákat is, amiket viselt. Ha túlságosan elkoszolódott, kidobta, és felvette a másikat, amit éppen akkor talált. Az emberek rengeteg használható holmit kidobálnak, sőt még jó élelmiszereket is. Sokszor talált a boltok előtt kirakott lejárt szavatosságú konzerveket, néhanap egész sok pénzt sikerült összetarhálnia, amiből meg tudta venni a mindennapi italát, cigijét. A toalett kérdése is megoldott volt, hiszen a közelben lévő gyorsétterembe a blokkon lévő kóddal juthattak be ingyen a vendégek, ha éppen elég tisztának látszott, akkor nem dobták ki a biztonsági őrök, és ha valaki kinyitotta az ajtót, bement ő is… néhanap még ételt is tudott venni…
Milyen jó élete lett végül itt az utcán! Emlékezett az első napra, amikor azt hitte, itt a vég, nincs tovább… hát, beilleszkedett az utca porába, egy lett kővel, a koszos paplannal, a telefonfülkével, eggyé vált a földdel, a szeméttel… Sokszor világosan látta, hogy ez eleve így volt neki elrendelve, hiszen meg sem tudta volna akadályozni, ha akarta volna, akkor sem…
Ma már nevetett ezen, rengeteg színdarabot nézhetett végig innen, lentről, ahonnan minden egészen más szemszögből látható…
Látott sok embert, akik lenézték, egy fúj, felkiáltással messzire elkerülték, látott sok részeget, látott kábítószeres fiatalokat, voltak, akik belekötöttek, voltak, akik el akarták zavarni, de ő megvédte ezt a sarkot! Meg ám! Ez az ő vadászterülete! Itt, az utcán még jobban uralkodnak a farkastörvények! Volt, de sokszor volt, hogy kioktatták, menj dolgozni öreg, ne kéregess! Ez persze nem olyan egyszerű, kinek kell egy „ilyen”? Volt, hogy rendőrök akarták eltávolítani, mint egy szégyenfoltot a főváros gyönyörű arcképéről, ki akarták nyomni, mint egy pattanást, elfedni a valóságot, de ő nem hagyta! Nem! Ő kitartott! Akkor is itt maradt! Jó, jó! Nem egyedül, voltak barátai, akikkel együtt lógott mindig, kiálltak egymásért, micsoda igaz barátok ők, a legjobb igaz barátok! Hirtelen elérzékenyült, néhány könnycsepp gördült le arcán, mely rögtön ki is hűlt, mire leért, már hideg volt… Ó! Tényleg érzem a hideget, és a meleget is! Örvendezett! Ma tényleg történni fog valami! Ma jó napom lesz!
Volt, hogy a segélyszervezet be akarta vinni, de ő nem ment! Neki többé senki se parancsoljon! Ne mondják meg, hogy mit tegyen! Bár néha bement fürödni a szállóra, de mindig megbánta. A kosz csak egy ideig rakódik, aztán már kopik, az ember hat hét után átáll öntisztulásra. Legalábbis ő nem érezte büdösnek önmagát, bár volt, hogy fintorogva mentek el mellette…
Szagokat sem érzett, na, jó ételillatot, azt igen. Eszébe jutott egy vasárnapi ebéd, gőzölgő forró húsleves, csigatésztával, a főtt hús tormával, mustárral, rántott hús, burgonyapüré, sütemény. Ebben sem az étel a csodálatos, hisz néhanap itt is jut neki meleg étel, egy vasárnapi ebédben, ahol ott az egész család, az együttlét, a melegség, a szeretet a csoda, maga a földi csoda… akinek ott van, talán nem is tudja értékelni…
Hm… meghallotta korgó gyomrát, összefutott a nyál a szájában… ismét néhány könnycsepp… bizonyította, hogy vannak érzései, érzelmei, hogy ő is egy ember.
Itt a földön sok ideje volt meditálni, elmélkedni az élet nagy kérdésein. Megismerte az embereket, kiismerte őket… Volt egy büfés, aki rendszeresen megsajnálta, és adott neki meleg ételt. Isten fizesse meg! Gondolta, mondta is neki, mély hálát érzett az együttérzéséért… Volt mindig, aki adott egy meleg teát…
Átnézett a másik rongykupacra, ahol Rozi feküdt, a barátnője. Reszketeg, vékony alkatú, kéklő vörös fejű, bozontos hajú… „Istenem! Mennyi jó nőm volt egykor! Versengtek a kegyeimért, ezt ma már senki sem hinné el…” Gondolta magában… itt van Rozi, hát igen, mások azt mondanák, alkoholista, de ő nem mond ilyet, inkább azt mondja, alkoholba fojtja bánatát, Rozi nem tudja elfogadni a sorsát, még remél, de minek, aki idejutott, hm…
Hát igen, aki idáig csúszott, ahonnan talán már lejjebb nem is lehet, nem juthat vissza az életbe, az emberek által normálisnak tartott életbe…
Valójában minden hajléktalannak hasonló volt a sorsa, legalábbis a vége mindennek ugyanaz lett, itt kötöttek ki a kövön… Egykor a család védőszárnyai alatt, meleg otthonban, édesanya szeretetteljes karjaiban, igen, aztán egy eseménysorozat, mely olyan gyorsan követte egymást, elveszíteni mindent, és mindenkit, társakat, családot, vagyont, nem is sejti senki mennyire könnyű…
Azon tűnődött, miért pont itt él? Miért ezen a sarkon, miért a városban tömörül a sok hajléktalan? Vidéken nincsenek? … De vannak, csak itt jobban lehet kéregetni, sok ember megy az utcán, ha túl hideg van, be lehet húzódni az aluljárókba, ingyen utazhatnak, úgysem tudják megbüntetni őket, nincs már személyi igazolványuk sem, régen eladták egy jó vacsoráért, néhány forintért… Törvényen kívüliek lettek, soha, sehol, senkinek nem hiányoztak, inkább meg szerettek volna szabadulni tőlük, hogy ne is lássák őket.
Feltápászkodott a földről, már világosodott, bár itt amúgy sincs túl sötét, nagy a fényszennyezettség. Meglátta szétszáradt, lila kezeit, mellyel leporolta egy kicsit magát. Ideje volt ennivaló után nézni.
Rozit hagyta pihenni, úgysem jut más öröm neki az életben, ő pedig elindult. Most egy szokatlan helyen bolyongott, ahol eddig még nem járt soha, reszkettek a lábai, leült a fal tövébe. Nézte, hogyan rohannak az emberek, mindenkinek fontos a dolga, elképzelte, kinek milyen lehet az élete, a családja, hol élhet. Ennyi év kemény gondolkodás, elmélkedés után egészen jól vette az adást, jók lettek a megérzései. Különösen ma, egészen furcsának tartotta a helyszínt is, mintha más lenne ma minden. Olyan csodálatosan szépen szikrázik a nap, szinte vakít. Ha nem le ennyire hideg, azt hinné, a nyári nap süt le rá. Átadta magát az érzésnek, bár teste szétfagyott, de arcát melengette a drága nap. Érezte a simogatást, melegséget érzett, finom illatot, olyat, amilyet még sohasem, fényeket látott becsukott szemhéja mögött, lágy dallamot hallott lelki füleivel. De szép az élet! Gondolta! Csodálatos! Nem számít már semmi, se múlt, se jövő, csak a most számít, és most jól érezte magát! Úgy érezte, valamilyen ismeretlen boldogság tört fel belőle, belülről, mely felemelte, ringatta, szerette… Mindent sokkal szebbnek látott, mindenkit szeretett, néhány pillanatra övé volt a legnagyobb földi boldogság, már- már elfelejtette, hogy hol van, és ki is valójában. Nem tudta megmondani, mennyi időt töltött ebben a boldog állapotban, melyben úgy érezte a felhők fölött száll, minden csodálatos, minden érte van, és a boldogság valójában benne van legbelül, nem kívül kell keresni, szeretetet érzett, kimondhatatlant…
Csodálatos élményének egy hangos kiabálás vetett véget:
- Hordd el magad innen, te büdös, koszos féreg! – ordította magából kikelve egy nagydarab mérges ember.
- Mit vétettem? – kérdezte ártatlanul, hiszen hirtelen azt sem tudta, hol van.
- Ne üldögélj az üzletem előtt, mert rontod a boltot! – mutatott a tulajdonos a kis butikjára.
- Én? – csodálkozott.
- Igen, te! Elriasztod a vevőket a szagoddal! A jelenléteddel! – vöröslött a feje a férfinek.
- Jól van, megyek már… – mondta Sanyi, feltápászkodott ismét, de lábai alig akartak mozogni, annyira összefagytak.
Odébb hordta az irháját, körülnézett, hogy most kinek a boltját rontja, de éppen ott nem volt egy üzlet sem, így újból leheveredett a jéghideg földre, ahonnan az imént söpörték le azt a kis havat, ami éjjel esett.
Ismét szerette volna az előbbi élményt átélni, de mivel akarta, így nem ment…
Arra jött egy nő, aki magába mélyedt nagyon, futott, miközben a gondok ráncokat rajzoltak homlokára… Sanyi megérezte vívódásait, úgy gondolta, meg kell szólítani, vagyis ez nem volt ennyire világos, inkább csak egy megérzés, mely hirtelen tört fel belőle, önkéntelenül nyújtotta felé két kezét:
- Kérem… egy kis alamizsnát… – nézett a nőre könyörögve. A nő továbbrohant gondterhelten, majd megtorpant, visszahátrált…
- Tessék… – hajolt Sanyi felé együtt érzőn, kezébe csúsztatott egy kis aprót.
- Köszönöm… – rebegte Sanyi.
- Isten áldja meg érte… – suttogta.
- Szívesen… – lehelte a nő, majd továbbment.

Sanyi érezte, hogy elöntötte a boldogág, pár pillanatra ismét égig emelte valamilyen ismeretlen érzés…
Talán itt ennyi volt a dolga, fogta magát, vett 5 zsemlét a pénzből, és visszament Rozihoz, aki már éppen felült. Gyűrött, ráncos arcán meglátszott, hogy az élet mennyire megviselte, legszívesebben meghalt volna, de öngyilkos mégsem akart lenni…
Megették közösen a zsemléket, majd szokásos körútjukra mentek, ahol mindig kaptak valamit.
Rozi délután ott állt remegő lábbal az ismerős büfés bódéja előtt. Hirtelen lejátszódott előtte minden, az egész eddig élete, a sok szenvedés, a kín, azon tűnődött, mennyit kell még kibírnia, meddig kell még kibírnia?
Gondolatai közben a fájdalom könnyeket csalt a szemébe, csendesen gördültek arcán, a kabátján felszívódtak… Csak állt, tétován a semmibe meredő tekintetével, egy világ fájdalma sűrűsödött könnyeibe, belül lángolt benne a tehetetlenség, reménytelenség…
- Fáj nagyon? – szólította meg a büfés.
- … igen… – szólt elcsukló hangon.
- Ne sírj! Majd minden jóra fordul egyszer! – mondta a büfés.
- … hát, persze… – sóhajtotta Rozi
- Majd a földben…
- Dehogyis… még itt is… – próbálta vigasztalni, de igazából nem tudott mit mondani.
- Na, ne sírj! Gyere! Igyál egy kis meleg teát! Vagy inkább kávét kérsz? – kérdezte.
- Teát… köszönöm szépen… te olyan…
- … jól van, ne mondj semmit, igyál! – biztatta a büfés.
- Rendes ember vagy! Vagy inkább angyal? – nézett zavaros tekintettel a férfire.
- Nem vagyok én angyal! Csak egy ember a sok közül! – nevette.
- Hanem vigyázzatok! Most mondta be a rádió… Ma éjjel lesz az év leghidegebb napja! Szerintem adjátok fel az elveiteket, menjetek be a szállóra! – tanácsolta.
- Jó, majd beszélek Sanyival…
Rozi megitta a teát, majd a nap további részére nem is emlékezett, este ismét Sanyival ült a buszmegállóban.
- Józsi mondta, hogy ma éjjel lesz a leghidegebb nap ebben az évben… – kezdte a beszélgetést.
- Igen? Nem tud már érdekelni… – nyögte Sanyi.
- Nem megyünk be a szállóra?
- Nem, én nem megyek, ha meg kell halnom, meghalok! Felkészültem! Kész vagyok teremtőm elé állni… különben is… ettől mi lehet még rosszabb? – mondta, szinte csak magának.
- Igazad lehet… mi lehet ennél rosszabb? Talán a halál szép… vagy más…
- Rozi, te menjél, ha akarsz! Miattam ne aggódj, tudod, mindent kibírok! Te vigyázz magadra! Menj be ma éjjel, holnap találkozunk! – kezdett aggódni az asszonyért.
- Nem… én sem megyek… veled maradok! – döntött a nő.
- Jó, örülök neki! Tudod mit? Bújjunk össze, majd egymást melegítjük! – javasolta.
- Ha meg kell halnunk ma éjjel, meghalunk… – suttogta Rozi.
- Odafönn találkozunk! – mosolygott Sanyi.
- Rendben! Megágyazok! – lelkesült fel Rozi. Egymásra tette a rongyokat, hogy vastagabb legyen, ami alattuk van, fölül a két takaró, meg a másik testének melegsége biztosan elég lesz…
Mosolyogva, szívükben szeretettel melegítették egymást, egy puszival kívántak jó éjszakát, és vártak, vártak valamire, valami másra, bizsergett bennük valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan, talán a boldogság…
Összebújtak, megfogták egymás kezét, mindketten sejtették, hogy a mai éjjel más lesz, mint a többi…

Másnap a segélyszervezet dolgozói találtak rájuk még mindig kézen fogva feküdtek, úgy hűltek ki, de arcukon boldog mosoly hirdette, ők már megválttattak…

Eléred a célt!

Rendíthetetlen

Vagy és acél,

Tudod, eléred

Végül a célt!

 

Akad tengernyi

Kínszenvedés,

Hited visz, s e hit

Mindent megér!

 

Szemedben ragyog,

Hajnali láz,

Utadat rovod,

Mi hajt tovább.

 

Hegyből rohanó

Csörgő patak,

Magával sodor,

És elragad.

 

Reményből tákolt

Dereglyéden,

Vadul imbolyogsz,

Oly törékeny.

 

Lobog a lángod,

Fényed vezet,

Vasakaratod,

Nem törik meg!

 

Túljutsz a folyón,

Csak hajt a vágy,

A kitartásod,

Sziklaszilárd.

 

Háborgó tenger,

Meg nem állít,

De téged csak egy,

Cél irányít.

 

Fény óceánja,

Ott vár majd rád,

Karjaiban tart,

A boldogság.

Egy megbocsátás története

Szokványos történetet mesélek el, mely akár velünk is megtörténhetett volna…

Éva végtelenül szerelmes volt Ákosba, amikor megismerkedtek, talán Ákos is belé…
Kezdetben mindent rózsaszín szemüvegen át láttak, minden jól volt úgy, ahogyan volt, boldogok voltak, a szerelem tüzében minden gond elégett. Bármilyen kis vita akadt közöttük, az elsimult éjszaka.
Felhőtlen boldogságuknak a gyerekek születése vetett véget. Miután szülők lettek, már nem társnak tekintették egymást, hanem vetélytársnak, egyfajta ellenségnek. Ákos nem mulasztotta el egyetlen alkalommal sem leszólni Évát, és ha bármi gond volt a gyerekekkel, mindig őt hibáztatta. Éva ilyenkor mindig megbántottan feleselt…
Ha hánytak, akkor „mit etettél meg azzal a gyerekkel? – Ha megfáztak, miért nem öltöztetted fel őket rendesen? – Egész nap itthon vagy, és még arra sem volt időd, hogy… – Hogy nézel ki, elhíztál, mint egy disznó! – Nézz magadra, adjál már magadra! – Úgysem kellenél senkinek! – Nálam jobbat úgysem találnál!  – Miért van itt az a kanál, miért van ott egy pók? – Poros a konnektor belülről! – Nehogy még ezt is nekem kelljen megcsinálni! -  Hallgattasd el a kölyköket, hadd tudjak aludni, én dolgozó ember vagyok!” … csak jöttek, csak jöttek a szájából az ítéletek, végeláthatatlanul…
Éva engedelmesen elhallgattatta a „kölyköket”, hogy a „dolgozó ember” tudjon aludni, nem számított, hogy ő pihent, vagy sem, hiszen úgyis itthon van egész nap, és „nem csinál semmit”. (Három gyermek mellett…)
Emellett Ákos rendszeresen italozott, későn járt haza, majd egy alkalommal a szerelmes levelét a postás visszahozta, „címzett ismeretlen” felirattal…
Évában egy világ dőlt össze, erre végképp sohasem gondolt volna! Kitört a botrány, összecsomagolt, és a gyerekekkel együtt hazaköltözött a szüleihez. A szülei nem vették jó néven, bíztatták, hogy bocsásson meg a párjának, hiszen a gyermekek apja, ráadásul még ő is fiatal, ha másik apjuk lesz, az nem biztos, hogy szeretni fogja őket… meg aztán, nem sok hely volt ennyi ember számára a kis házban…
Ákos azonnal térden csúszva ment a családja után, ígért fűt- fát, megígérte, hogy nem lesz ilyen többet, nem fog inni sem, és kedvesebb lesz, legalábbis megpróbálja.
A szülők már örültek, mégis rendes ember ez az Ákos.
Évát is be tudta csapni, ismét visszaköltözött hozzá, de két hét után minden ugyanúgy folytatódott, mint azelőtt. Az évek során többször megismételték a költözködést ide- oda, végül Ákos megmondta Évának, hogy sohasem fogja békén hagyni, mindig utánamegy, bárhová menekül, és ha talál magának mást, az jó, ha maga a díjbirkózó világbajnok lesz, különben megöli. Még az sem érdekli, ha utána börtönbe megy! Ez már a „Csakazértis” szerelem, maga a birtoklási vágy csúcspontja volt!
Amikor Éva visszament dolgozni, azt hitte, változik a helyzet, de minden a régiben maradt…
Az otthoni feladatokat egyedül kellett elvégeznie, munka mellett tanult, gyerekeket nevelt, óvodába, iskolába rohangált velük egyedül, ő tanult velük, hisz ő volt a „tanult ember”, mosott, főzött, takarított, és ha Ákosnak bármilyen munkája akadt, a férfimunkában is részt kellett vennie. Betonozott, falazott, festett, ő volt az állandó segédmunkás, a sorba állítható asszisztens. Ráadásul „tanult ember” lévén, minden hivatalos ügyet neki kellett intézni, mert Ákos semmire sem volt képes.
Évekig elnyomta Évát, évekig bizonyította, hogy nem ér semmit, senkinek sem kellene rajta kívül, így inkább örüljön, hogy van családja. Tekintse megtiszteltetésnek, hogy még így is kell neki!
Éva is így gondolta, önmagáról is így vélekedett, hisz tényleg örülhet, van valaki, akinek kell, másfelől pedig valóban nem ér semmit… igazán fölösleges élnie…
Néhány kábult megaláztatott év után, rájött, hogy Ákos nélküle nem lenne semmi, nem tudna semmit elintézni, felismerte, hogy ő is ér valamit, sőt igenis sokat, csak amikor erre rájött, már késő volt… beindult egy visszafordíthatatlan folyamat. Évekig, évtizedekig gyűjtögette magában a sérelmeket, amiket nem tudott elfelejteni, nem tudott megbocsátani, folyton azon rágódott, hogy mások még az idegen kutyáival sem bánnak így, mint vele a saját párja, akinek gyermekeket szült, akinek odaadta a szívét, a lelkét, az egész életét, a fiatalságát…
Ne is beszéljünk arról, hogy mindez milyen betegségeket váltott ki belőle…
Hogyne váltott volna ki, mikor nap, mint nap azt hallotta, hogy nem ér semmit, egy nagy nulla!
Ő? Ő a nagy nulla?
Amikor egyedül nevelte fel a gyerekeket, egyedül küzdött a mindennapi betevőért, mindent mindig egyedül kellett megoldania, neki senki sem segített… Ezt kapta cserébe?
Rájött, hogy a párja nem fog soha megváltozni, neki kell a változásért tenni, neki kell változnia, ha azt akarja, hogy a környezete is változzon. Első lépés az elfogadás, bár ezért két évet kellett „tanulnia” mesterek mellett, mire sikerült beismerni a problémákat, és felismerni, mit érdemes tennie… Rájött, hogy semmi önbizalma nincs, hogy végtére is egy elnyomott ember…
 Na, de ki nyomja el?
Ákos?
Bizony nem! Nem Ákos, bármennyire is egyszerűbb a másikra kenni, hárítani a dolgot, bizony az ember önmagának teremti a helyzeteket, és nagyon megrázta Évát, mikor erre rájött, végül is ő nyomta el saját magát, Ákost állította pajzsként maga elé, ha valamit nem akart megtenni, ha nem akart dönteni saját sorsa felett. Jó volt így hárítani, „Ákos úgysem engedné!”- felkiáltással…
A barátnői rendszeresen megkérdezték, miért nem hagyja el a családját, ő pedig mindig azt felelte, talán ez a feladat az életében, ilyen családban élni, ezt elfogadni, és megtanulni szeretni. Végül is Ákos is egy embertárs… Vagy nem?
Egyiktől azt a tanácsot kapta, tanulja meg szeretni a poklot, és máris övé lesz a Mennyország. A Mennyország, és a Pokol bennünk van, mi döntünk, hogy melyikben akarunk élni! Mi nézünk át a szemüvegen, amelyen szépnek, vagy csúnyának láthatjuk a világunkat.
Megpróbálta elfeledni a múltat, de nem ment, már azt hitte, sikerült, már- már azt hitte, tud a párjára úgy nézni, mint egy emberre, mint egy testvérre, egy embertársra, de amikor sikerült volna, mindig megbántotta újra, meg újra, és bekapcsolt a múlt… a múlt pedig mindig „véresen” bekapcsolt…
Teljes szívéből gyűlölte, mindeközben ezért mély bűntudatot érzett…
Megpróbálta elfojtani, de mindig feltört… Egyre hevesebben…
Éjszakánként arról álmodott, hogy a párját tiszta erőből üti, veri, fojtogatja, levágja a fejét, amivel mindig beszél, reggelente ilyenkor jobban érezte magát…
Majd belátta, ez nem vezet jó útra! Hogy lehetnek ilyen vad érzelemkitörései, miért ilyen erős a hatás? Megkérdezte önmagától, meddig cipeli még a keresztet? Meddig tűri még a megaláztatást? Mire vár tulajdonképpen? Ha eddig nem volt változás, akkor öreg korukban már nem is lesz! Akkor mégis miért nem hagyja el? Miért van vele, ha gyűlöli?
A gyűlölet és a szeretet ugyannak az érzelemnek a két oldala, teljesen rokonok… sötétség nélkül nincs fény, rossz nélkül nem érezzük a jót… Az egészet csak az emberek találták ki.
Mi a jó? Mi a rossz? Mi a bűn, mi az erény? Ki mondta? Miért? Nem tudjuk értékelni a jót, csak ha kapunk elég megpróbáltatást, ahhoz, hogy tudjuk értékelni a sikert, kellenek a kudarcélmények is.
Elnézte a hattyúkat a tavon, amint éppen összevesztek, jól megtépázták egymást, és a végén minden harag nélkül tovább úszkáltak elképesztően boldogan! Ezt kellene gyakorolnia! Akár a kakasviadal! Utána a két kakas vígan kukorékol, és gyűjti maga köré asszonyait… Az embernél is pont így lenne jó! Mi történt velünk, hogy mi ezt nem tudjuk? Csak így elengedni a haragot, a tiszta gyűlöletet? Látsz az imént vadul viaskodó hattyú szemében haragot? És gyűlöletet?
Miért nem tudta elengedni a haragot még ezután sem?
Elgondolkodott, miért gyűjti magában, miért bosszús, miért vannak olyan vad álmai? Miért készített gyurmából egy Ákos figurát, ráragasztotta a fényképét, megszurkálta tűvel, elégette, és éjfélkor eltemette… Nem tűnt túl megbocsátónak… így kell szeretni valakit? Huh…
Ákos továbbra is ugyanolyan konok, önző, végtelen tapintatlan, szeretetre képtelen ember volt, Éva hangja idegesítette, nem bírta hallgatni. Éva mondta a barátnőjének, hogy az komoly jel, ha egy férfi nem bírja a nő hangját, a nőt pedig az orra vezérli, ha nem bírja a legszuperebb férfi szagát, akkor bizony nem neki való! Éva és Ákos így élték le több mint fél életüket. A hang, és a szag… Ezek pedig alapvető ősi törvények…
Sokat beszélgettek a barátnőjével, együtt olvastak, tanultak, mindent megoldottak. A barátnő mindent tudott Éváról, majd megismerkedett Ákossal is. Egy alkalommal közös vacsorát szerveztek, két férfi, két nő…
A barátnő ekkor azt mondta Évának, látszik rajta a végtelen gyűlölet, minden szavából süt a megbocsátatlan bűnök sora, és az általa felszakadt méreghalmaz. Tanácsolta, hagyja végre ott a párját, mert ezzel csak önmagát mérgezi. Éva nagyon mérges lett, hiszen nem vette ezt észre, direkt normálisan próbált beszélni a férjével mások előtt… Ezek szerint nem sikerült…
Kitört a botrány otthon, előjöttek a régi sérelmek, a régi „bűnök”. Ordibáltak egymással, végül megbeszélték, hogy jó lenne tényleg inkább külön élni. Mindketten mutogattak a másikra, sorolták a felgyűjtögetett fájdalmakat a múltból, nem tudtak megbocsátani. Éva könnyek között ordította a sok sértést a párja arcába, aki viszont ordította az általa sértőnek érzett dolgokat. Majd felbőszült dühében Évának rontott, már majdnem megütötte, szerette volna megfojtogatni, elhallgattatni, de inkább az összes széket egyenként a falhoz vágta, repült minden, ami a közelben volt, fújtatott, mint a bika a viadal kellős közepén. Aztán kirohant, jól bevágta az ajtót, a benne lévő üveg apró szilánkokra törve hullott alá, mintegy bizonyítékként, a családi háború áldozataként.
Néhány pillanat múlva feltépte az ajtót, és a megrémült Évára ordított elfúló hangon.
- Söpörd össze! – mutogatott annyira fenyegetően, hogy Éva már megingott.
- Söpörd össze! – ordított még mérgesebben. Éva elsírta magát. Kiment a söprűért, jó lassan. Ákos kikapta a kezéből, és hatalmas túl mozdulatokkal felseperte a nagyját. Éva segített neki befejezni.
- Szerintem jobb, ha most azonnal összepakolsz, és elköltözöl! Mielőtt még elveszítem a fejem! – fuldoklott még mindig.
- Mire hazajövök, ne lássalak itthon! – tette még hozzá.
- Jó… – mondta Éva alig hallható hangon, miközben csendesen sírdogált, törölgette a szemeit.
- Hiába nézel rám ilyen szemekkel! Igazam van! IGAZAM VAN! Így nem lehet élni! – üvöltött tovább.
- Hát… tényleg nem… – sóhajtott Éva elcsukló hangon.
- Vagy beállsz a sorba, vagy távozz! – folytatta.
- Távozom! Nem állok be a te sorodba soha! Én is ember vagyok! Nekem is van akaratom! Én is dönthetek a saját sorsomról! Nem mindig azt kell tennem, amit te akarsz! – feleselt Éva.
- Igen? Szóval így állunk? Te is ember vagy? Te is dönthetsz? Hát akkor dönts, és hagyj végre békén!
- Én már többször elmentem, miért könyörögtél mindig vissza? Miért jöttél utánam? – bömbölte Éva.
- Azért! Mert! Csak! Csak azt hittem, hogy majd minden változik! Majd jobb lesz, majd más lesz!
- A változásért neked is tenni kell!
- Gondolkodj el, hogyan beszélsz, miket mondasz! Én vagyok szemétláda? – forgott a szeme továbbra is.
- Miért? Ezt minek neveznéd, amit most csinálsz, majdnem megvertél!
- De csak majdnem! Inkább betörtem az ablakot! – bizonygatta.
- És a falon a tapéta, amit a székekkel levertél?
- Majd kijavítom! – állította.
- Aha… – bólogatott Éva.
- Nézd, én már döntöttem, így nem lehet élni! Meghúztam a vonalat, felejtsük el a múltat!
- Igen? Ilyen egyszerűen? Nem akarsz szembesülni a tetteiddel? – vádolta Éva.
- De én már szembesültem! Éppen ezért gondoltam, hogy mostantól próbáljuk meg elfelejteni!
- Elfeledni azt, amikor részegen azt kiabáltad az arcomba nevetve, hogy egy nagy nulla vagyok? Amikor beteg lettem, azt mondtad, hogy megérdemeltem? Amikor ajtót nyitottál, és mutattad, hogy fel is út, le is út? Jó hangosan, hogy minden szomszéd meghallja? Vajon akkor, ha ennyire gyűlölsz, miért akarsz mégis velem lenni? – bömbölte.
- Mert szeretlek! – enyhült meg Ákos.
- Szeretsz, szeretsz?????? – visította Éva.
- Gondolhatod, hogy nem lennék veled, és nem tűrném a viselkedésedet, ha nem szeretnélek? – jegyezte meg komolyan.
- Az én viselkedésemet? És a tiéd? Az viselkedés? Ez, amit most is csináltál? És a többi! Szerinted az szeretet, ha valaki azt mondja a szeretett személynek mélyen lenéző, gúnyos hangon, hogy már megint zabálsz? Vagy a beteg, szeretett személynek azt mondja, megérdemelted? Szerinted az a szeretet? Megpróbáltam megbocsátani, és elfelejteni, de nem ment, tiszta erőmből próbálom!– bömbölte Éva elcsukló hangon.
- Látod! Te nem tudsz megbocsátani! Én megbocsátottam a bűneidet! – mondta Ákos határozottan
- Az én bűneimet? Az én bűneimet! – hökkent meg Éva.
- Milyen bűneimet? Azt, hogy élek? Hogy mindent kibírtam melletted? Hogy megalázkodtam, és hagytam magam elnyomni? Hogy tűrtem a szemétségeidet? Mi a bűnöm? Hogy ember vagyok, és van saját akaratom is? Vedd már észre, hogy felnőtt ember vagyok! Én is élek! ÉLEK! Érted? Gondolkodom, élek, van akaratom! EMBER vagyok! Egy másik személy, nem a játékszered, nem a lányod, nem az alattvalód!
- Miről beszélsz, te egy tanult ember vagy, és így viselkedsz? Te milyen iskolába jártál? – gúnyolódott ismét, ahogyan mindig szokott.
- Hát igen, igazad van, én egy „tanult ember” vagyok, és mégis hagytam magam elnyomni egy ilyen bunkó, primitív alaknak! Évekig azt mondtad, nem érek semmit, én meg elhittem, hogy nem tudok semmit, és azt is elhittem… Bíztam benned, hittem benned, mentem utánad, azt tettem, amit te akartál, amit kértél! Mindig csak neked akartam megfelelni! Komolyan nem értem, miért vagyok még mindig veled! Miért élek így?– forrt a düh Évában.
- Valamiért te is velem akartál lenni! Miért?
- Nem tudom! Tényleg nem tudom! Talán a gyerekek miatt! Vagy mit tudom én már! Hát… nem érte meg! Tönkretetted az egész életem…
- Más még jobban tönkretette volna!
- Nem érdekel más! Hányszor mondjam? Kit érdekel, hogy más hogyan él? Csak az én életem fontos magamnak! Milyen a mi életünk? – zokogta kérdőn.
- Nem szeretsz? Ne mondd! Tudom, hogy szeretsz! Érzem a tüzet benned! – bizonygatta igazát Ákos
- Gyűlöllek, utállak! Szét tudnálak tépni! Legszívesebben levágnám a fejed! – üvöltötte Éva.
- Szóval csak a fejemmel van bajod? A testem megfelel? – heccelődött a feltüzelt asszonnyal.
- Neeeeeeeeeeeeeeeeem! Nem csak azzal! – sikított elfúló hangon.
- Akarod, hogy én vágjam le a saját fejem? Megteszem!- próbált nevetni a komoly veszekedés közben.
- Nem érdekel már a tested sem! – tajtékzott a nő.
- Nahát, tudtam, látom a tüzet benned! Szeretsz! – lángolt fel a férfi szeme, majd otthagyta Évát, hogy csillapodjon le.
Éva magában dühöngött, forrt a vére, odavágta a falhoz a kezében lévő párnát.
„Hogy gondolhatja ezek után, hogy szeretem? Micsoda kaján vigyor volt a pofáján! Felháborító! Nemhogy csillapítaná a tüzet, hanem még kerozint is önt rá! Miért vagyok vele? Miért nem megyek el? Mire várok? Mire várok még, egyáltalán?” Dühöngött, vergődött, hisztizett tehetetlenül, miközben ilyen kérdéseket intézett önmagához, de ebben a hangulatban nem hallotta meg belső hangját, nem jött felelet…
Nagyon sajnálta önmagát, sajnálta, hogy elpocsékolta a fiatalságát egy ilyen emberre, aki sohasem fogja megérteni, órákig bömbölt, amíg felduzzadt a feje, a szeme, iszonyúan fájt mindene, még éjjel, alvás közben is felzokogott… Ákos azonban nem vigasztalta, nem is próbált közeledni hozzá, ő bezzeg nem sírt, nem toporzékolt, kegyetlen, kaján vigyorral, megelégedetten feküdt le aludni…

Nem létezik bűn!
Csak egy bűn van, a megbocsátásra való képtelenség, ők pedig mindketten így éltek.
Képtelenek voltak egymásra úgy tekinteni, mintha most látnák a másikat először… Teljesen feledve a múltat… csak a múlt szemüvegén át nézhették, nézték egymást, nem tudtak húzni egy vonalat, a másik ember a múlt fájdalmát testesítette meg. (Lám, lám, a múltunk eredményei vagyunk…)
Gondoljunk bele, ezt mással is így tesszük! Ha eszünkbe jut a nagyszájú Mari néni a sarki fűszerestől, a fukar Pista bácsi a szomszédból, Palika, aki mindig ordít, Béla bácsi, aki mindig részeg, Juliska néni a csípőre tett kezével, a hazudós Julcsa, a csalfa Rozika… Na, lám! Nemcsak Éva van így ezzel, hanem talán mindannyian… annyira nehéz dolog a másikat úgy nézni, mintha most látnánk először, minden előítélet nélkül… Mi meg tudjuk látni a holtrészeg hajléktalanban a gyermeket, az embert, a testvérünket, önmagunkat? Mindenkire ragasztunk egy címkét, melyet ott hordoz magán… mindig…
Éva azt a tanácsot kapta, engedje szabadjára a gyűlöletet, azt sem szabad elfojtani, mert akkor még veszélyesebb lesz, mint a folyó, melynek gáttal állják útját! Ha addig nem volt veszélyes, akkor mindjárt az lesz, és iszonyú erővel töri át a gátakat!
Ó! Szóval nem „kell” elfojtani a gyűlöletet, ha szabadon folyhat, akkor lecsillapodik, végül kioltja önmagát. Évának még így sem ment, szabadjára engedte a gyűlöletét, majd rájött, hogy nem is gyűlöli, csak elítéli a tetteiért. Kielemezte, hogy tulajdonképpen, milyen tulajdonságait ítéli el? Igen, pontosan azokat, amelyeket önmagában nem szeretne felismerni! Egyfajta tükör volt Ákos, mely mindig bemutatta, hogy milyen ne legyen! Arra is rájött, hogy azért van még mindig vele, mert szeretne egyszer, csak egyszer az életben elismerést kapni a párjától a sokévnyi szenvedésért, és önfeláldozásért cserébe. Ó! Legalább csak egyszer elismerhetné, hogy ő is ér valamit! Szerette volna, ha szereti, ha újra átöleli, mint régen, csak még egyszer, ugyanúgy, mint régen, amikor megismerkedtek…
Ahányszor azonban elöntötte a boldogság, és jól érezte magát, Ákos mindig lehúzta, ha már túlságosan felrepült, kiszúrta a lufit… Ilyenkor lezuhant a valóságba, ismét előtört a múlt…
Már az össze barátnője, az összes barátja azon „dolgozott”, hogy sikerüljön végre túljutnia ezen a ponton, sikerüljön már az a megbocsátás! Fogott egy papírt, és felírta rá Ákos jó tulajdonságait, mi az, ami szerethető benne, mi az amit ő szeret(ett) benne… Kezdetben nem volt túl sok tulajdonság a papíron, de kitartóan végezte a gyakorlatot, minden nap elővette, és írta, gondolkodott, és írta…
Legvégül mély hipnózisban „elverte” a sok gondot, kőkemény múltat okozó párját. Mély hipnózisban szemtől szemben állt vele Ákos, és megdicsérte, milyen kitartó, hogy kibírta mellette azt a sok évet. Végül igaz, őszinte szeretettel átölelte… annyira, de annyira hiányzott neki ez az elfogadás, ez a szeretet, ez a feltételek nélküli ölelés, ez az elismerés…
Arra gondolt, lehet, hogy „odaát” mindez meg volt beszélve, ismerik egymást, még az is lehet, hogy lelki társak, és egymástól tanulnak ebben az életben. Ákos vállalta a gonosz szerepet, hogy Évában felébressze az önbizalmat, és a saját döntések felelősségét, hogy Éva megtanuljon szeretni feltétel nélkül, elfogadni a sorsot, tanulja meg szeretni önmagát. Kezdte tisztelni Ákost, amiért bevállalta ezt a szerepet.
Mikor sikerült átéreznie, megkönnyebbült, örömkönnyek gördültek le az arcán…
Néhány hónap múlva már mély hálát, és mély szeretetet érzett Ákos iránt, felismerte benne a társát, az embert, belegondolt a helyzetébe, elfogadta olyannak, amilyen, elfogadta az életet olyannak, amilyen.
Járt egyik mesterénél, – akinek a puszta jelenléte olyan megnyugvást, életörömöt sugárzott, amilyet eddig soha életében nem érzett – eddig nem… – teljesen lenyugodott, szinte világosan látta már az élet titkát…
Felismerte, hogy az egész emberiség egy folyó, egy tenger, vagy egy homoktenger, benne minden ember egy csepp, nem kell túl erősnek lennie a csepptudatnak, hisz mindannyian egyek vagyunk, EGY- ek!
Csodálatos az EGY-ség tudat, csodálatos mindezt tudni, még csodálatosabb érezni… együtt hullámozni a tömeggel, a tengerrel, maga a földi boldogság!
Ákos már nem tudta megsérteni, nem tudta kihozni a sodrából többé, sőt észrevette a változást, majd lassan, de biztosan ő maga is változott…
Ha előtörtek az emlékek, bekapcsoltak ugyan a régi viselkedésformák, ugyanazok a körök futottak, Éva ilyenkor már csak mosolyogva félreállt, megpróbálta más szemszögből nézni, beleélni magát a másik helyzetébe is, színháznak tekintette az egészet. Azt is mondhatnánk, bölcsen mosolygott, hiszen tudta, minden így van jól…
 Rengeteg színházat látott, megfigyelt rengeteg darabot, sokszor felismerte a hasonlóságot. Valójában mindannyian egyek vagyunk, mindenkinek van külseje, és belseje is, minden különbözőségünk ellenére sokkal, de sokkal egyformábbak vagyunk, mint azt valaha is gondoltuk volna. Ákos is csak egy csepp a tengerből, ugyanabból a hatalmas, végtelen tengerből, amelyben Éva is ott lubickol, mint egy másik csepp, valójában tehát egyek ők is…
Megjött a hite, visszanyerte az emberekbe vetett szeretetét, hitét.
Mi is a hit tulajdonképpen?
Nem kell túl bonyolult dologra gondolni, a hit a saját tapasztalatainkra épülő bizonyosság. Amikor bebizonyosodik valamilyen tétel, amit saját bőrünkön tapasztalunk! Ez erősíti a hitet, mely mindig csak egy kis lépéssel kezdődik…
Ilyen módon beigazolódott az a tétel is, hogy a változást mindenki csak önmagától várhatja el, akkor változik a környezete is… Csak önmagunkon kell változtatni, ha változást akarunk, nekünk kell elfogadónak lenni…

… mindez Éva szemszögéből – de kérdezzük meg Ákost is…

Kérd.-Ő.-jel

Hogy van a múltad, hogy van a jövőd?
Mit teszel ma, hogy felérd az erőd?
Jelen dolgában fáradt az akarat,
Mit tehetnék?, unom már magamat…

 

Tedd ezt, ne tedd azt, menj és ne menj,
Ugyan ki, hogy dönt felőle?
Talán Te? Soha nem lesz semmi sem belőle…
 

Csábít a jobb, és taszít a bal,
S, mikor fog elválni,
Hogy te itt most a jó úton tudtál haladni?
És mikor lesz valami jó?
Mekkora átlag kell valaminek, hogy azt mondhasd
Igen, ez (volt) az, amiért most élek, és amitől
Még később is remélek?…

 

Mi legyen belőled?
Mit tehetsz, hogy élhesd
Ami tisztán jön, csak és kizárólag belőled?
Hogy találod meg az utat, ha szemed világát
Elvette mindaz,
amit magadnak hittél,
ami most téged elporlaszt…

 

De, ha szilánkokra töröd az ál-lényed,
Szabadon lélegezve megéled,
Azt a tiszta erőt, amit a szívedben őriz, az az éned,
Mely tudja, egy nap majd, szabadon élhetsz…